Egy nagyon érdekes történet bukkant fel nemrég emlékeimből. Gondolatban visszavisz, a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére, a kommunista Magyarországra, de furcsa módon mégsem abba az időbe. Elvisz a régi vadnyugatra, annak minden varázsával, romantikájával együtt, a Karl May által megálmodott indiánok világába, Winnetou, és Old Shatterhand kalandjaihoz a végtelen prérire.

Gyerekek voltunk, a világ és a politika dolgai nem érdekeltek, éltük a gyermekkorunkat méghozzá nem is akárhogyan. Budán a Martinovics hegyen, akkoriban, nagyon meglepő dolgot láthatott az arra kiránduló. Egy felnőttből, és egy csapat gyerekből lévő, igazi indián törzset, annak minden kellékével együtt. Ezt a felnőttet, Villanószem-nek hívták, polgári nevén Harmat Istvánnak, ki akkoriban fotóriporterként kereste kenyerét s természetesen innen lett az ominózus indián név. A törzs pedig mi, gyerekek voltunk. Bár a kezdeteknél én még nem voltam ott, nem sokat tudok elmondani arról, hogy alakult, s hogyan kezdődött el a budai indiánok története, de azt tudom, hogy Villanószem nélkül, sosem adatott volna meg nekünk, az az élmény, amit akkor és ott végig élhettünk.

Villanószem... Messze megelőzte korát, emberség, emberszeretet, tolerancia és a végtelenül pacifista felfogása és még számos jó tulajdonság megtestesítésével. Nagyon szerette a gyereket, kiváló pedagógiai érzéke volt és sosem sajnálta az időt, ha valamilyen problémánk akadt.
Ő alapította meg azt az indián törzset melynek a Napkirály törzs nevet adta, és mi gyerekek voltunk a tagjai. Valami csodálatos intuícióval, mindig megtalálta nekünk azt a szórakozást, azokat a feladatokat, amelyekre szükségünk volt ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat. Voltak kisebb kirándulások, birkózóversenyek, kincskeresés, és még nagyon sok minden, de sajnos, mindenre már nem emlékszem. Volt törzsfőnökünk, Vének Tanácsa, békepipa, orvosságos zacskó, tomahawkok, és kések, lándzsák, persze fából, tolldíszek, és még sok-sok nagyszerű dolog, ami valamelyest, valószerűbbé tehette ezt az indián törzset, amelyet mi gyerekek, valóságosnak éltünk meg. Nekem, legnagyobb sajnálatomra, csak néhány hónapig adatott meg, hogy e nagyszerű indián törzs tagja legyek, Villámló Kés néven. Sosem fogom elfelejteni azt az időszakot.
Nagyon sok mindent tanultam Villanószem-től. Megismerhettem azt, amikor minden más eltűnik, és csak a vidámság, az öröm, és az önfeledt játék marad. Mindezeken túl emberséget, toleranciát, és azt, hogy soha ne add fel az álmaidat. Ő sem adta fel, és ennek az álomnak, mi gyerekek voltunk a legnagyobb nyertesei.

A törzs egyik főnökének, Sötét Főnök-nek tollából olvashattok bővebben, erről az időszakról és Villanószem életéről.

De sajnos, minden elmúlik egyszer, ennek is, és a gyermekkornak is vége lett. Elment Villanószem is, 1982-ben, nagyon korán, 52 évesen elragadta a halál. Róla, az indián törzsfőnökről, az emberről szól ez a történet, e sorok írója pedig, ezúton szeretne fejet hajtani, azon emberi nagyság előtt, amit Ő képviselt.

Nap barnítsa bőrötöket! Uff, én beszéltem.

Villámló Kés
A Napkirály indián törzs egykori tagja.