Az oldal néhány funkciója egy rendszerfrissítés miatt egy ideig nem volt használható.
Ezeket javítottuk, így minden a megszokott medrében megy tovább.
Ha mégis talál valaki valamilyen hibát, kérjük tudassa velünk a Visszajelzés oldalon! Köszönjük!
Még jó, hogy élek
Az első történet, még jó néhány évvel a születésem előtti időre datálódik. Apám mesélt rengeteget a régi időkről, sokszor hallgattam gyerekkoromban a történeteket.

Volt persze néhány olyan is, ami azért nem volt annyira vidám, ez sem az, bár ennek a rövidke történetnek, szerencsémre jó vége lett. (Megszülethettem)

Ez a történet még a második világháború idején történt.

Anyám egy eléggé energikus, folyton siető asszony volt. 1944. november 4-én dél körül a Margit híd pesti hídfője felé igyekezett, nehogy elmenjen az orra előtt a villamos, amivel Budára szeretett volna átmenni. Szedte is a lábait rendesen, de a villamos gyorsabb volt, mire Anyám a megállóba ért, már igencsak húzott a villamos, kifelé a megállóból. Szaladtak még vagy ketten-hárman de egyikük sem érte el. Ott álltak mérgesen, hogy most várhatnak még vagy néhány órát, mivel akkoriban igencsak ritkán jártak a villamosok.
Anyám is nagyon mérges volt, szidták a BSZKRT-ot, mondtak rá mindenféle szépet s jót, mi szem szájnak ingere. Mérgükben már szidtak, valószínűleg a villamosvezetőt és felmenőit, leszármazottait, sőt talán minden egyéb rokonságát is, amiért nem várta meg őket, amikor...

...a német hadsereg által elhelyezett töltetek berobbantották a Margit-híd Pesti oldalát a Dunába...

A villamos egyetlen utasa sem élte túl a katasztrófát, kivéve azt a három-négy embert, aki
lekéste a járatot, és akik immáron csendesen, könnyes szemekkel, döbbenten nézték, az összeomló Margit-hidat, és a vízbe zuhanó, lekésett villamost. Köztük az Édesanyám is...